Lausanne-i Nyilatkozat

Bevezetés

Mi, Jézus Krisztus egyházának több mint 150 nemzetből való tagjai, a Lausanne-i Nemzetközi Világevangelizációs Kongresszus résztvevői magasztaljuk Istent a hatalmas üdvösségért, és örvendezünk abban a közösségben, amelyben Ő részesített bennünket magával és egymással. Az, ahogy Isten e jelenlegi korban cselekszik, mélyen érint bennünket, a kudarcainkon keresztül bűnbánatra indít, és arra hív, hogy az evangelizáció befejezetlen feladatát újra magunkénak érezve folytassuk azt. Hisszük, hogy az evangélium valóban jó hír Istentől az egész világ számára. Kegyelme arra sarkall minket, hogy Krisztusnak engedelmeskedve hirdessük az üdvösség útját az egész emberiségnek és minden népet az Ő tanítványává tegyünk. Ezért most szeretnénk megerősíteni hitünket és elhatározásunkat, valamint nyilvánossá tenni eme elköteleződésünket.

1.) Isten célja

Megerősítjük hitünket az egy, örökkévaló Istenben, aki a világ Teremtője és Ura, Atya, Fiú és Szentlélek, aki minden dolgot az Ő akaratának elhatározása szerint kormányoz. Ő hívta ki népét a világból, éspedig Önmagáért, majd Ő küldte vissza népét a világba, hogy királyságát terjessze, Krisztus testét építse, és hogy az Ő nevét dicsőítse és magasztalja. Szégyenkezve valljuk meg, hogy gyakran megtagadtuk elhívásunkat, és nem teljesítettük küldetésünket, vagy azért, mert túlzottan is alkalmazkodtunk a világhoz, vagy pedig azért, mert teljesen kivonultunk belőle.  Mégis örülünk annak, hogy az evangélium – még akkor is, ha földi edények hordozzák is azt, – még mindig drága kincs. Ahhoz, hogy ezt a kincset a Szentlélek erejében ismertté tegyük, újból e feladatnak szenteljük magunkat.

(Ézs. 40:28; Mt. 28:19; Ef. 1:11; ApCsel 15:14; Jn. 17:6, 18; Ef. 4:12; 1 Kor. 5:10; Róm. 12:2; 2 Kor. 4:7)

2.) A Szentírás tekintélye

Megerősítjük mind az ószövetségi, mind az újszövetségi Szentírás maga teljességében való isteni ihletettségét, igazságát és tekintélyét. Ez Isten egyetlen írott igéje, és mint ilyen, minden állításában mentes a tévedésektől, továbbá a hit és az élet dolgában az egyetlen tévedhetetlen mérce. Megerősítjük ugyanakkor azt is, hogy Isten Igéjének ereje képes az üdvösség célját beteljesíteni. A Biblia üzenetének címzettjei közé tartozik minden férfi és nő, hiszen Istennek Krisztusban és a Szentírásban megjelenő kinyilatkoztatása állandó és örök. E kinyilatkoztatáson keresztül a Szentlélek a mai napig szól; megvilágosítja Isten embereinek elméjét – akármilyen kultúrához tartozzanak is –, hogy a saját szemükkel legyenek képesek mindig újonnan felismerni az igazságot. Ezáltal tárja fel a Szentlélek egyre inkább az egész egyház számára Isten sokszínű bölcsességét.

(2 Tim. 3:16; 2 Pét. 1:21; Jn. 10:35; Ézs. 55:11; 1 Kor. 1:21; Róm. 1:16, Mt. 5:17,18; Júd. 3; Ef. 1:17,18; 3:10,18)

3.) Jézus egyedülálló és egyetemes volta

Megerősítjük, hogy csak egyetlen Megváltó és csak egyetlen evangélium létezik, bár az evangelizáció mikéntjére vonatkozóan számtalan szemléletmódról beszélhetünk. Habár tisztában vagyunk azzal, hogy mindenki rendelkezik Istenről valamiféle ismerettel a természetben megjelenő általános kijelentés révén, de tagadjuk, hogy ez bárkit is megmenthetne, mivel az emberek az igazságot igazságtalanságukkal elnyomják. Ugyanígy elutasítunk mindenféle szinkretizmust és minden olyan párbeszédet, amely előfeltételezi, hogy Jézus más vallásokon és ideológiákon keresztül hasonlóképpen szólhat. Jézus Krisztus, aki egyszerre valódi ember és valódi isten, az, aki egyedüli váltságdíjként önmagát adta a bűnösökért, az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között. Nincs más név, amely által üdvösségünk lehetne. Minden ember pusztulásba rohan a bűnei miatt, de Isten, mivel mindenkit szeret, nem akarja, hogy bárki elvesszen. Azt akarja, hogy mindenki bűnbánatra jusson. Azonban azok, akik elutasítják Krisztust, visszautasítják egyben az üdvösséggel járó örömöt is, és magukat ítélik Istentől való örök elszakadásra. Amikor azt hirdetjük, hogy Jézus „a világ megváltója”, nem azt állítjuk, hogy végül mindenki elnyeri szabadítást, vagy automatikusan nyeri azt el, még kevésbé azt, hogy minden vallás a Krisztusban való üdvösséget kínálja. Hanem azt, hogy Isten szeretetét egy olyan világban kell hirdetnünk, amelyben mindenki bűnös, és hogy mindenkit fel kell szólítanunk arra, hogy bűneit bánva és hitét Krisztusba vetve, szívből fakadó, személyes elköteleződéssel Jézus Krisztust mint Megváltóját és Urát fogadja el. Jézus Krisztus minden más név fölé emeltetett; kívánjuk látni azt a napot, amikor minden térd meghajlik előtte és minden nyelv vallja, hogy Ő az Úr.

(Gal. 1:6-9; Róm. 1:18-32; 1 Tim. 2:5,6; ApCsel 4:12; Jn 3:16-19; 2 Pét. 3:9; 2 Thess. 1:7-9; Jn. 4:42; Mt. 11:28; Ef. 1:20,21; Fil. 2:9-11)

4.) Az evangelizáció természete

Evangelizálni azt jelenti, hogy a jó hírt továbbadjuk: azt, hogy Jézus Krisztus az írások szerint meghalt a bűneinkért, feltámadt a halálból, mindenkinek megbocsátja a bűneit és megadja a Lélek felszabadító ajándékát, aki bűnbánatot tart és hitét belé veti. Keresztyén jelenlétünk a világban nélkülözhetetlen az evangelizációhoz, ahogy az olyan jellegű párbeszéd is, amelynek célja, hogy együttérző odafigyeléssel megértsük a másikat. Maga az evangelizáció azonban nem más, mint a történelmi, bibliai Krisztus, mint Megváltó és Úr azon célból való hirdetése, hogy meggyőzze az embereket afelől, hogy személyesen Hozzá menjenek, és így Istennel megbéküljenek. Az, aki az evangélium hívó szavát hirdeti, nem hallgathatja el, hogy mi a tanítványság ára. Jézus mindenkit, aki követni akarja őt, továbbra is arra hív, hogy tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és vállalja fel új közösségét. Az evangelizáció eredményei közé tartozik úgy a Krisztusnak való engedelmesség, ahogy az egyházába való betagozódás és a világban való felelősségteljes szolgálat is.

(1 Kor. 15:3,4; ApCsel 2: 32-39; Jn 20:21; 2 Kor. 1:23; 2 Kor. 4:5; 5:11,20; Lk 14:25-33; Mk 8:34; ApCsel 2:40,47; Mk 10:43-45)

5.) A keresztyének szociális felelőssége

Megerősítjük, hogy Isten minden embernek egyszerre Teremtője és Bírája. Ezért tolmácsolnunk kell Isten aggodalmát a társadalmi igazságossággal és megbékéléssel, valamint a férfiak és nők bármilyen típusú elnyomásával kapcsolatosan. Mivel az emberek Isten képmására teremtettek, minden emberi lény – fajtól, bőrszíntől, vallástól, kultúrától, társadalmi osztálytól, nemtől, életkortól függetlenül – veleszületett, benső méltósággal rendelkezik. Ezt tiszteletben kell tartani, támogatni kell, és nem szabad kihasználni. Itt is kifejezzük bűnbánatunkat: egyrészt azért, mert az előbbieket elhanyagoltuk, másrészt azért, mert az evangelizációra és a társadalmi felelősségvállalásra sokszor úgy tekintettünk, mint amelyek egymást kölcsönösen kizárják. Habár az embertársainkkal való megbékélés nem tehető egyenlővé az Istennel való megbékéléssel, és a szociális cselekvés nem egyenlő az evangelizációval, ahogy a politikai szabadság sem az üdvösséggel, mindazonáltal megerősítjük, hogy mind az evangelizáció, mind a politikai-társadalmi szerepvállalás hozzátartozik a keresztyének kötelességéhez. Mindkettő szükséges kifejeződése ugyanis a felebarátaink iránti szeretetünknek és Jézus Krisztus irányában tanúsított engedelmességünknek, továbbá az Istenről és az emberről szóló tanításunknak. Az üdvösség üzenete magában foglalja az elidegenedés, az elnyomás és a diszkrimináció minden formájának elutasítását is. Nem szabad félnünk attól, hogy a gonoszt és az igazságtalanságot leleplezzük, bármilyen formában is jelenjenek meg. Amikor az emberek Jézus Krisztust elfogadják, újjászületve bemennek az Ő országába. Nem csak arra kell törekedniük, hogy Krisztus igazságát kiábrázolják, felmutassák, hanem arra is, hogy azt egy igazságtalan világban terjesszék. Az üdvösségnek, amelyet hirdetünk, teljesen át kell alakítania minket, beleértve a személyes és társadalmi felelősségünket is. A cselekedetek nélküli hit halott.

(ApCsel 17:26,31; 1Móz. 18:25; Ézs. 1:17; Zsolt. 45:7; 1Móz. 1:26,27; Jk. 3:9; 3Móz. 19:18; Lk 6:27,35; Jk. 2:14-26; Jn. 3:3,5; Mt. 5:20; 6:33; 2 Kor. 3:18; Jk 2:20)

6.) Egyház és evangelizáció

Megerősítjük, hogy Krisztus elküldte az Ő megváltott népét a világba, úgy, ahogy az Atya Őt is elküldte. Ez megköveteli a részünkről, hogy hasonló eltökéltséggel, magunkat odaáldozva menjünk ki mi is a világba. Ki kell törnünk az egyházi elszigeteltségünkből és jelen kell lennünk a nem keresztyén társadalomban. Az egyház önfeláldozó szolgálatának küldetésében az evangelizáció elsődleges szerepet tölt be. A világ evangelizációja megköveteli, hogy az egész egyház az evangélium egészét az egész világra elvigye. Az egyház Isten kozmikus tervének középpontjában helyezkedik el, és az Isten által kijelölt eszköz az evangélium terjesztésére. De magát a keresztet hirdető egyházat is a keresztnek kell jellemeznie. Ha elárulja az evangéliumot, vagy híján van az Istenben való élő hitnek, az emberek iránt érzett szeretetnek, a becsületességnek és a lelkiismeretességnek, akkor az evangelizációt akadályozó tényezővé fog válni. Az egyház sokkal inkább Isten népének közössége, mintsem intézmény, és nem azonosítható egy konkrét kultúrával sem, sem társadalmi vagy politikai rendszerrel, vagy bármilyen emberi ideológiával.

(Jn 17:18; 20:21; Mt. 28:19,20; ApCsel 1:8; 20:27; Ef. 1:9,10; 3:9-11; Gal. 6:14,17; 2 Kor. 6:3,4; 2 Tim. 2:19-21; Fil. 1:27)

7.) Együttműködés az evangelizációban

Megerősítjük, hogy Isten célja az egyház igazságban való látható egysége. Az evangelizáció egységet követel tőlünk, mert ahogy az egység megerősíti tanúságtételünket, úgy annak hiánya aláássa a megbékélés evangéliumát. Elismerjük azonban, hogy a szervezeti egység számos olyan formát ölthet, és nem feltétlenül viszi előre az evangelizáció ügyét. Mégis, nekünk, akik ugyanabban a bibliai hitben osztozunk, a legteljesebb egységben kell lennünk a közösség, a szolgálat és a tanúságtétel terén. Megvalljuk, hogy bizonyságtételünket olyakor bűnös individualizmus és szükségtelen rutin akadályozza. Ígéretet teszünk arra, hogy mélyebb egységre törekszünk az igazságban, az Isten-imádatban, a megszentelődésben és a küldetésben egyaránt. Buzgón támogatjuk a regionális és funkcionális együttműködés létrejöttét az egyház küldetésének előmozdítása, a stratégiai tervezés, egymás kölcsönös ösztönzése, valamint erőforrásaink és tapasztalataink megosztása céljából.

(Jn 17:21,23; Ef. 4:3,4; Jn 13:35; Fil. 1:27; Jn 17:11-23)

8.) Egyházak összefogása az evangelizációban

Örülünk, hogy a misszió új korszakába léptünk. A nyugati missziók domináns szerepe egyre inkább eltűnik. Isten a fiatalabb egyházakban hívja életre a világevangelizáció új és nagyszerű erőforrásait, így bizonyítva, hogy az evangelizáció felelősségét az egész Krisztus-test viseli. Ezért minden egyháznak fel kell tennie Istennek – és magának is – a kérdést, hogy mit kell tenniük annak érdekében, hogy egyrészt elérjék a saját területükön lévőket, másrészt ahhoz, hogy misszionáriusokat küldjenek a világ más részeibe. A misszióval kapcsolatos felelősségünk és szerepünk mindig felülvizsgálatra szorul. Így az egyházak közötti partneri viszony egyre inkább javulni fog, és Krisztus egyházának univerzális jellege egyre inkább nyilvánvalóvá válik. Hálát mondunk Istennek azokért a szervezetekért is, amelyek a bibliafordítások, a teológiai oktatás, a tömegmédia, a keresztyén irodalom, az evangelizáció, a misszió, az egyházi megújulások terén vagy más területeken fáradoznak. Nekik is állandó önvizsgálatra van szükségük ahhoz, hogy lássák, vajon tevékenységükkel továbbra is az egyház küldetését szolgálják-e.

(Róm. 1:8; Fil. 1:5; 4:15; ApCsel 13:1-3, 1 Thess. 1:6-8)

9.) Az evangelizáció feladatának sürgőssége

Több mint 2,7 milliárd embernek – amely több mint az egész emberiség kétharmada – el kell vinnünk még az evangéliumot. Szégyelljük magunkat, hogy ezt elhanyagoltuk. Állandó szemrehányás ez számunkra, ahogy az egész egyház számára is. Most azonban a világ számos részén soha nem tapasztalt hajlandóságot látunk az Úr Jézus Krisztus elfogadására. Meggyőződésünk, hogy itt az ideje annak, hogy az egyházak, és konkrét egyházakhoz nem köthető keresztyén szervezetek komolyan elkezdjenek imádkozni azok üdvösségéért, akiket eddig még nem sikerült elérniük, és hogy új erőfeszítéseket tegyenek a világ-evangelizáció érdekében. A külföldi misszionáriusok számának és a misszióra fordított költségeknek korlátozása néha szükséges lépés lehet egy olyan ország esetében, ahová már eljutott az evangélium, éspedig azért, hogy előmozdítsa a nemzeti egyház önálló növekedését, illetve hogy erőforrásokat szabadítson fel azon területek misszionálására, ahová még nem jutott el az evangélium. A misszionáriusoknak még szabadabban kell mozogniuk mind a hat kontinensen az alázatos szolgálat szellemében. A cél az, hogy minden rendelkezésre álló eszközt – olyan gyorsan, milyen gyorsan csak lehet – felhasználjunk annak érdekében, hogy mindenkinek lehetősége legyen meghallani, megérteni és befogadni az evangéliumot. Nem reménykedhetünk abban, hogy ezt a célt áldozatok nélkül elérhetjük. Mindannyian megrendültünk látva milliók szegénységét, és mindannyiunkat felkavart, amikor láttuk ennek okát, az igazságtalanságot. Akik a keresztyének között jólétben élünk, kötelességünkként fogadjuk el, hogy egyszerű életstílust képviselünk annak érdekében, hogy bőkezűbben hozzájárulhassunk mind mások helyzetének enyhítéséhez, mind az evangélium terjedéséhez.

(Jn 9:4; Mt. 9:35-38; Róm. 9:1-3; 1 Kor. 9:19-23; Mk 16:15; Ézs. 58:6,7; Jak. 1:27; 2:1-9; Mt. 25:31-46; ApCsel 2:44,45; 4:34,35)

10.) Evangelizáció és kultúra

A világ evangelizálását célul kitűző módszerek fejlődése fantáziadús, úttörő modelleket igényel. Az eredmény Isten vezérlete alatt nem lehet más, mint Krisztusban mélyen gyökerező és a kultúrához szorosan kapcsolódó gyülekezetek alakulása. A kultúrát mindig meg kell vizsgálni és meg kell ítélni a Szentírás mércéje alapján. Mivel a férfiak és a nők Isten teremtményei, kultúrájuk egyes részeiben számos szépség és jóság rejtőzhet. Mivel azonban elbuktak, mindet megfertőzte a bűn, sőt némely kultúrák egyenesen démonizálttá váltak. Az evangélium egyik kultúrát sem részesíti előnyben és egyiket sem tekinti felsőbbrendűnek a többinél. Ezzel szemben mindegyiket megítéli, éspedig az igazságról és az igazságosságról vallott saját mércéje alapján, így minden kultúrával szemben abszolút etikai követelményeket támaszt. Az evangéliumhoz túl gyakran társítottak idegen kultúrát, az egyházak pedig olykor inkább az adott kultúrához ragaszkodtak, mintsem a Szentíráshoz. Krisztus evangélistáinak alázatosan törekedniük kell arra, hogy megüresítsék magukat, anélkül, hogy személyiségüket feladnák, azért, hogy képesek legyenek mások szolgáivá válni. Az egyházaknak pedig törekedniük kell arra, hogy – Isten dicsőségére – átalakítsák és gazdagítsák az adott kultúrát.

(Mk 7:8,9,13; 1 Móz. 4:21,22; 1 Kor. 9:19-23; Fil. 2:5-7; 2 Kor. 4:5)

11.) Képzés és gyülekezetvezetés

Megvalljuk, hogy sokszor a gyülekezetnövekedés hajszolásának ára volt; az, hogy elmulasztottuk elmélyíteni a gyülekezetben az evangéliumot, az evangelizációt pedig leválasztottuk a keresztyén hitre való nevelésről. Azt is megvalljuk, hogy missziós küldetéseink közül néhány túlságosan erőtlen volt ahhoz, hogy ösztönözzük és felkészítsük arra az adott nemzet vagy nép őshonos vezetőit, hogy vállalják az őket jogosan megillető felelősséget. Ugyanakkor elkötelezettek vagyunk az önállóság elve iránt, miszerint minden gyülekezetnek helybéli vezetőkre van szüksége, akik keresztyén elvek szerint gyakorolják a vezetést – nem uralkodva, hanem szolgálatnak tekintve azt. Felismertük, hogy milyen nagy szükség van a teológiai oktatás fejlesztésére, különösen is az egyházi/gyülekezeti vezetők számára. Minden nemzeten és kultúrán belül hatékony képzést kell biztosítani a lelkipásztorok és a laikusok számára a hitre való tanítás, a tanítványképzés, az evangelizáció, a keresztyén nevelés és szolgálat terén. Ezeknek a képzési programoknak nem szabad sztereotípiáktól hemzsegő, sablonos módszertanra támaszkodniuk, hanem kreatív helyi kezdeményezéseknek kell lenniük, amelyeket bibliai mérce szerint kell kidolgozni.

(Kol. 1:27,28; ApCsel 14:23; Tit. 1:5,9; Mk 10:42-45; Ef. 4:11,12)

12.) Szellemi hadviselés

Hisszük, hogy szüntelen lelki hadviselést kell folytatunk a gonoszság fejedelmeivel és hatalmaival szemben, akik megpróbálják megdönteni az egyházat és megpróbálják megakadályozni abbéli feladatában, hogy eljuttassa az evangéliumot a föld végső határáig. Elismerjük, hogy szükséges felvérteznünk magunkat Isten fegyverzetével, és hogy ezt a harcot az igazság és az imádság fegyvereivel kell megvívnunk. Az ellenségeink tevékenységét ugyanis nem csak az egyházon kívüli hamis ideológiákban figyelhetjük meg, hanem az egyházon belül is, amikor más evangéliumot hirdetnek a Szentírást kiforgatva és az embert állítva Isten helyére. Éberségre és tisztánlátásra van szükségünk, hogy megóvjuk a bibliai evangéliumot.  Tisztában vagyunk azzal, hogy mi magunk sem vagyunk mindenkor védettek a gondolatainkban és cselekedeteinkben rejlő világiassággal szemben; sokszor megadjuk magunkat a szekularizmusnak. Egy konkrét példát említve: ugyan lényegesek és értékesek a gyülekezet – mind számszerű, mind spirituális – növekedésével kapcsolatos, körültekintő tanulmányok, sokszor mégsem vettük őket tekintetbe. Máskor azon vágyakozásunktól vezérelve, hogy pozitívan válaszoljanak az evangéliumra, kompromittáltuk az üzenetet, miközben a hallgatóinkat különféle technikákat alkalmazva manipuláltuk, így gyakorolva nyomást rájuk. Nagyon nagy hangsúlyt helyeztünk statisztikákra, és talán tisztességtelenül használtuk fel őket. Mindez egyszerűen nem volt más, mint világias cselekedet. Az egyháznak a világban kell léteznie, de a világ nem uralhatja az egyházhat.

(Ef. 6:12; 2 Kor. 4:3,4; Ef. 6:11,13-18; 2 Kor. 10:3-5; 1 Ján 2:18-26; 4:1-3; Gal. 1:6-9; 2 Kor. 2:17; 4:2; Ján 17:15)

13.) Szabadság és üldöztetés

Minden egyes kormányzat Isten által kijelölt kötelessége, hogy biztosítsa a béke, az igazságosság és a szabadság feltételeit, amelyek között az egyház engedelmeskedhet Istennek, szolgálhatja Urát, Jézus Krisztust, és amelyben mindenféle korlátozás nélkül hirdetheti az evangéliumot. Ezért imádkozunk a nemzetek vezetőiért, és felszólítjuk őket arra, hogy garantálják a gondolati és lelkiismereti szabadságot, valamint a vallás gyakorlásának és hirdetésének a szabadságát – az Isten akaratával összhangban és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglaltak szerint. Emellett együttérzésünkről biztosítjuk mindazokat, akiket igazságtalanul bebörtönöztek, különösen is azon testvéreinket, akik az Úr Jézus melletti bizonyságtételükért szenvednek. Ígéretet teszünk arra, hogy imádkozni és munkálkodni fogunk a szabadságukért. Ugyanakkor – látva testvéreink helyzetét, – nem hagyjuk magunkat megfélemlíteni. Isten segít nekünk, hogy az igazságtalansággal szembeszálljunk, hogy az evangéliumhoz hűek maradjunk, akármibe is kerüljön ez számunkra. Nem feledkezünk meg Krisztus figyelmeztetéséről sem, miszerint az üldöztetés elkerülhetetlen.

(1 Tim. 1:1-4, ApCsel 4:19; 5:29; Kol. 3:24; Zsid. 13:1-3; Lk 4:18; Gal. 5:11; 6:12; Mt. 5:10-12; Ján 15:18-21)

14.) A Szentlélek ereje

Hiszünk a Szentlélek erejében. Az Atya azért küldte el az Ő Lelkét, hogy bizonyságot tegyen a Fiáról; e nélkül a mi bizonyságtételünk hiábavaló. A bűn felismerése, a Krisztusba vetett hit, az újjászületés és a hitben való növekedés mind a Szentlélek munkája. Továbbá a Szentlélek misszionáló lélek. Ezért az evangelizációnak spontán módon a Lélekkel betöltekezett egyházból magából kell fakadnia. Az az egyház, amely nem folytat missziót, önmagának mond ellent, és kioltja a Lelket. Az egész világra kiterjedő evangelizáció csak akkor válik reális lehetőséggé, ha a Szentlélek megújítja az egyházat igazságban, bölcsességben, hitben, szentségben, szeretetben és erőben. Ezért felszólítunk minden keresztyént, hogy imádkozzon azért, hogy Isten szuverén Lelke hasonlóképpen meglátogassa az ő egyházát is, hogy annak minden gyümölcse megjelenjen Isten embereinek az életében, és hogy minden ajándéka Krisztus testét gazdagíthassa. Csak ekkor válik majd az egész egyház alkalmas eszközzé az Ő kezében, amely által végre az egész világ meghallja majd az Ő hangját

(1 Kor. 2:4; Ján 15:26;27; 16:8-11; 1 Kor. 12:3; Ján 3:6-8; 2 Kor. 3:18; Ján 7:37-39; 1 Thess. 5:19; ApCsel 1:8; Zsolt. 85:4-7; 67:1-3; Gal. 5:22,23; 1 Kor. 12:4-31; Róm. 12:3-8)

15.) Krisztus eljövetele

Hisszük, hogy Jézus Krisztus személyesen, látható módon hatalommal és dicsőséggel fog visszatérni, hogy bevégezze megváltását és ítéletet tartson. Az eljövetelére vonatkozó ígéret további ösztönzést jelent az evangelizációval kapcsolatban, hiszen – emlékezve az Ő szavára – az evangéliumot először minden nemzet számára hirdetnünk kell. Hisszük, hogy Krisztus mennybemenetele és visszatérése közötti közbülső időszakban Isten népének teljesítenie kell a küldetését, és nincs joga ahhoz, hogy e tevékenységével az idők vége előtt felhagyjon. Emlékszünk az Úr figyelmeztetéseire, hogy hamis krisztusok és hamis próféták támadnak majd, akik az antikrisztus előfutárai lesznek. Ezért büszke, túlzottan is magabiztos, utópisztikus álmodozásnak tartjuk és elutasítjuk azt a nézetet, mely szerint az emberek a földön felépíthetnék Isten országát. Keresztyénként abban bízunk, hogy Isten beteljesíti majd az Ő országát. Reménységgel tekintünk arra a napra, amikor meglátjuk az új eget és az új földet, amelyben az igazság lakozik majd és ahol Isten uralkodik örökké. Addig is újra odaszánjuk magunkat Krisztus és az embertársaink szolgálatára, örömteli engedelmességben egész életünkben.

(Mk 14:62; Zsid. 9:28; Mk 13:10; ApCsel 1:8-11; Mt. 28:20; Mk 13:21-23; 1 Ján 2:18; 4:1-3; Lk 12:32; Jel. 21:1-5; 2 Pét. 3:13; Mt. 28:18)

Összegzés

Hitünk és elhatározásunk fényében ünnepélyesen megfogadjuk Isten és egymás előtt, hogy együtt fogunk imádkozni, gondolkozni és dolgozni az egész világ evangelizálásáért. Felhívunk mindenkit, hogy csatlakozzon hozzánk. Isten legyen segítségünkre az Ő kegyelmével az Ő dicsőségére, hogy hűségesek tudjunk maradni a fogadalmunkhoz! Ámen, Halleluja!

Fordította: Márkus Tamás András, református lelkész

Lektorálta: Nyári Attila

Print Friendly, PDF & Email